Eliezer Berkovits meg az eredendő bűn (egy válasz Ivánnak)

Volt egyszer, nem is olyan rég, egy zsidó teológus, úgy hívták, Eliezer Berkovits. Ő azt mondta, hogy a Holokauszt mérete ugyan egyedi, de az általa felvetett kérdés – a szenvedésé – ősrégi. Érvelését egy ószövetségi motívumra, a heszter panimra építette, arra, hogy Isten elrejti az ember elől az Ő arcát. A célja ezzel az emberi szabadság lehetőségének meghagyása. A teremtményt így ruházza fel a felelősség és a szabad akarat méltóságával Teremtője. De a gonoszság, a bűnös tett lehetősége is ebből fakad ugyanakkor.

„Míg Ő hosszútűrő a gonoszakkal, addig süketté kell válnia az üldözöttek kétségbeesett kiáltásaival szemben”, írja Eliezer Berkovits; de aztán felteszi azt a kérdést is, hogy a szenvedés vajon nem túl nagy ár-e a szabad akarat lehetőségének létrejöttéért; vajon Isten nem alkothatta volna-e meg az emberi szabadságot a rosszra való képesség valamilyen fajta korlátozásával együtt? Tehát a heszter panim, az elrejtőzés még nem menti fel Istent a szenvedésért való felelősségvállalás alól.

Eliezer Berkovits minden kérdése a mi kérdésünk is. Mert vegyük figyelembe az eredendő bűn problémáját. Mondhatjuk, hogy nem, Isten nem ilyennek, nem rossznak teremtette meg az embert; ám az engedett a kígyó trükkjének, elveszítette a jóra való hajlamát, és kiszolgáltatottjává lett a bűn kísértésének. Azt viszont nem tudjuk, ki csinálta a kígyót, honnan jött, ki küldte.

Egy dolog viszont biztos – ha mindez így van, ha a bűneesés momentumától fogva mi valóban minden rosszra képesek és kaphatóak vagyunk, akkor csak egyet tehetünk: visszatérni, visszarohanni Istenhez, és kérni, hogy alakítson vissza sürgősen olyanná, amilyenek akkor voltunk.

Kérdések a szenvedésről (Ivánról)

Egy kortárs zsidó teológus szerint Auschwitz után elméleti dolgokról csak olyan mondatokat lehet mondani, amik a tűzben elégett gyerekek jelenlétében is érvényesek lennének. A döbbenetes hidegvérrel és kegyetlenséggel meggyilkoltak millióiból ő a legtörékenyebbeket választotta ki, akik a leginkább védelemre és gondoskodásra szorultak, akikben a bizalom épp akkor tört össze, és akik a haláltáborokban a remélt világ iszonyatos ellentétébe kerültek át a legváratlanabbul.

Az – amúgy elméleti, tehát kérdőre vonható – kijelentés logikáját száz évvel előbb már továbbgondolta Iván Karamazov a Karamazov testvérekben, amikor azt kérdezte, hogy miféle teológia művelhető egyáltalán akár csak egy megkínzott gyerek szenvedésének tudatában.

Ivánnak igaza van abban, hogy a szenvedés botrányának szívében nem a mennyiségi kérdés áll, hanem valami más. Ha becsületesen gondoljuk át a mondhatatlan mondatok problémáját, akkor hozzátehetjük, hogy a gyerek-lét sem pusztán életkori kategória - a kiszolgáltatottságban és fájdalomban a felnőtt is gyerekké csupaszodik. És, az elégetett gyerekek millióival a hátunk mögött már az ölési módozatokat sem rangsorolhatjuk “súlyossági alapon”. A közöny, a figyelmetlenség, az érzelmi kihasználás, az előítéletesség mind a mészárlás rokona, ha nem követi bocsánatkérés, valódi kiengesztelő szó. (Igaz - ez még visszafordítható...)

Az elméleti mondatok átvilágítódnak (bárcsak), és mérhetetlenül fáj (fájjon) az elmulasztott szeretet.

(Vendégszöveg a Szelíd Olajfáról)