Egy kortárs zsidó teológus szerint Auschwitz után elméleti dolgokról csak olyan mondatokat lehet mondani, amik a tűzben elégett gyerekek jelenlétében is érvényesek lennének. A döbbenetes hidegvérrel és kegyetlenséggel meggyilkoltak millióiból ő a legtörékenyebbeket választotta ki, akik a leginkább védelemre és gondoskodásra szorultak, akikben a bizalom épp akkor tört össze, és akik a haláltáborokban a remélt világ iszonyatos ellentétébe kerültek át a legváratlanabbul.
Az – amúgy elméleti, tehát kérdőre vonható – kijelentés logikáját száz évvel előbb már továbbgondolta Iván Karamazov a Karamazov testvérekben, amikor azt kérdezte, hogy miféle teológia művelhető egyáltalán akár csak egy megkínzott gyerek szenvedésének tudatában.
Ivánnak igaza van abban, hogy a szenvedés botrányának szívében nem a mennyiségi kérdés áll, hanem valami más. Ha becsületesen gondoljuk át a mondhatatlan mondatok problémáját, akkor hozzátehetjük, hogy a gyerek-lét sem pusztán életkori kategória - a kiszolgáltatottságban és fájdalomban a felnőtt is gyerekké csupaszodik. És, az elégetett gyerekek millióival a hátunk mögött már az ölési módozatokat sem rangsorolhatjuk “súlyossági alapon”. A közöny, a figyelmetlenség, az érzelmi kihasználás, az előítéletesség mind a mészárlás rokona, ha nem követi bocsánatkérés, valódi kiengesztelő szó. (Igaz - ez még visszafordítható...)
Az elméleti mondatok átvilágítódnak (bárcsak), és mérhetetlenül fáj (fájjon) az elmulasztott szeretet.
