Vigasztalás (Mondjuk, hogy az öreg Dmitrijé)

Pál tükör által látott; homályosan ugyan – de nem mondta, hogy eltörött volna ez a tükör. Amint elgondolom, hogy Isten mindig, mindenütt ott van, és az emberrel mégis bármikor, bárhol, bármi megtörténhet, a tükrön végigszalad egy repedés, amiből újabb hajszál-repedések ágaznak el, és végül szilánkosan széthullik az egész. Mindent elborítanak a darabkák; de ezt nem bánom. Amikor belevakulok a kilátástalanságba, szükségem van rá, hogy elmondd, mit látsz a tükörszilánkban. És néha fordítva, te kérdezed meg, hogy látok-e, és mit. A végső reménytelenség az, amikor valaki körül nincs egy ember se, aki elmosódottan és töredezetten, de látja a széttárt karú alakot vagy annak egy részét; és ha senki sincs, aki kimondaná azokat a szavakat, amikre elkötelezi őt e látvány.

Eliezer Berkovits meg az eredendő bűn (egy válasz Ivánnak)

Volt egyszer, nem is olyan rég, egy zsidó teológus, úgy hívták, Eliezer Berkovits. Ő azt mondta, hogy a Holokauszt mérete ugyan egyedi, de az általa felvetett kérdés – a szenvedésé – ősrégi. Érvelését egy ószövetségi motívumra, a heszter panimra építette, arra, hogy Isten elrejti az ember elől az Ő arcát. A célja ezzel az emberi szabadság lehetőségének meghagyása. A teremtményt így ruházza fel a felelősség és a szabad akarat méltóságával Teremtője. De a gonoszság, a bűnös tett lehetősége is ebből fakad ugyanakkor.

„Míg Ő hosszútűrő a gonoszakkal, addig süketté kell válnia az üldözöttek kétségbeesett kiáltásaival szemben”, írja Eliezer Berkovits; de aztán felteszi azt a kérdést is, hogy a szenvedés vajon nem túl nagy ár-e a szabad akarat lehetőségének létrejöttéért; vajon Isten nem alkothatta volna-e meg az emberi szabadságot a rosszra való képesség valamilyen fajta korlátozásával együtt? Tehát a heszter panim, az elrejtőzés még nem menti fel Istent a szenvedésért való felelősségvállalás alól.

Eliezer Berkovits minden kérdése a mi kérdésünk is. Mert vegyük figyelembe az eredendő bűn problémáját. Mondhatjuk, hogy nem, Isten nem ilyennek, nem rossznak teremtette meg az embert; ám az engedett a kígyó trükkjének, elveszítette a jóra való hajlamát, és kiszolgáltatottjává lett a bűn kísértésének. Azt viszont nem tudjuk, ki csinálta a kígyót, honnan jött, ki küldte.

Egy dolog viszont biztos – ha mindez így van, ha a bűneesés momentumától fogva mi valóban minden rosszra képesek és kaphatóak vagyunk, akkor csak egyet tehetünk: visszatérni, visszarohanni Istenhez, és kérni, hogy alakítson vissza sürgősen olyanná, amilyenek akkor voltunk.

A védő (Aljosa)

Senki sincs, aki megvédhetné Istent a vádak ellen. Senki sincs, aki bebizonyíthatná, hogy tényleg mindenkire gondja van, hogy mindenkit számon tart. Senki sincs, aki kimutathatná, hogy megjutalmazza a szenvedőket – miközben meg se próbálja megmenteni őket. Vagy igen? Ki tudja ezt bebizonyítani? Kinek van cáfolhatatlan érve amellett, hogy nem rideg, nem gyenge, nem elzárkózó, nem közömbös, és hogy mindig, mindenütt ott van? Nincs ilyen.

(Aztán megszületik egy gyerek, és én elpanaszolom neki ezt az egészet. Felnő; végül széttárt karral elvérzik. Azt mondja, hogy megment engem Istennek; és megmenti Istent nekem.)

Kérdések a szenvedésről (Ivánról)

Egy kortárs zsidó teológus szerint Auschwitz után elméleti dolgokról csak olyan mondatokat lehet mondani, amik a tűzben elégett gyerekek jelenlétében is érvényesek lennének. A döbbenetes hidegvérrel és kegyetlenséggel meggyilkoltak millióiból ő a legtörékenyebbeket választotta ki, akik a leginkább védelemre és gondoskodásra szorultak, akikben a bizalom épp akkor tört össze, és akik a haláltáborokban a remélt világ iszonyatos ellentétébe kerültek át a legváratlanabbul.

Az – amúgy elméleti, tehát kérdőre vonható – kijelentés logikáját száz évvel előbb már továbbgondolta Iván Karamazov a Karamazov testvérekben, amikor azt kérdezte, hogy miféle teológia művelhető egyáltalán akár csak egy megkínzott gyerek szenvedésének tudatában.

Ivánnak igaza van abban, hogy a szenvedés botrányának szívében nem a mennyiségi kérdés áll, hanem valami más. Ha becsületesen gondoljuk át a mondhatatlan mondatok problémáját, akkor hozzátehetjük, hogy a gyerek-lét sem pusztán életkori kategória - a kiszolgáltatottságban és fájdalomban a felnőtt is gyerekké csupaszodik. És, az elégetett gyerekek millióival a hátunk mögött már az ölési módozatokat sem rangsorolhatjuk “súlyossági alapon”. A közöny, a figyelmetlenség, az érzelmi kihasználás, az előítéletesség mind a mészárlás rokona, ha nem követi bocsánatkérés, valódi kiengesztelő szó. (Igaz - ez még visszafordítható...)

Az elméleti mondatok átvilágítódnak (bárcsak), és mérhetetlenül fáj (fájjon) az elmulasztott szeretet.

(Vendégszöveg a Szelíd Olajfáról)