Volt egyszer, nem is olyan rég, egy zsidó teológus, úgy hívták, Eliezer Berkovits. Ő azt mondta, hogy a Holokauszt mérete ugyan egyedi, de az általa felvetett kérdés – a szenvedésé – ősrégi. Érvelését egy ószövetségi motívumra, a heszter panimra építette, arra, hogy Isten elrejti az ember elől az Ő arcát. A célja ezzel az emberi szabadság lehetőségének meghagyása. A teremtményt így ruházza fel a felelősség és a szabad akarat méltóságával Teremtője. De a gonoszság, a bűnös tett lehetősége is ebből fakad ugyanakkor.
„Míg Ő hosszútűrő a gonoszakkal, addig süketté kell válnia az üldözöttek kétségbeesett kiáltásaival szemben”, írja Eliezer Berkovits; de aztán felteszi azt a kérdést is, hogy a szenvedés vajon nem túl nagy ár-e a szabad akarat lehetőségének létrejöttéért; vajon Isten nem alkothatta volna-e meg az emberi szabadságot a rosszra való képesség valamilyen fajta korlátozásával együtt? Tehát a heszter panim, az elrejtőzés még nem menti fel Istent a szenvedésért való felelősségvállalás alól.
Eliezer Berkovits minden kérdése a mi kérdésünk is. Mert vegyük figyelembe az eredendő bűn problémáját. Mondhatjuk, hogy nem, Isten nem ilyennek, nem rossznak teremtette meg az embert; ám az engedett a kígyó trükkjének, elveszítette a jóra való hajlamát, és kiszolgáltatottjává lett a bűn kísértésének. Azt viszont nem tudjuk, ki csinálta a kígyót, honnan jött, ki küldte.
Egy dolog viszont biztos – ha mindez így van, ha a bűneesés momentumától fogva mi valóban minden rosszra képesek és kaphatóak vagyunk, akkor csak egyet tehetünk: visszatérni, visszarohanni Istenhez, és kérni, hogy alakítson vissza sürgősen olyanná, amilyenek akkor voltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése